Mit tegyél, amikor a spirituális ösvény korai inspirációja hosszú, száraz, nem feltűnő szakaszoknak adja át a helyét, és miért a fennsíkon épül a valódi mélység.
Szinte mindenki, aki belefog egy spirituális gyakorlatba, ugyanazt az ívet éli át, és szinte senkit sem figyelmeztetnek rá. Kezdetben ott a varázs: a korai meditációk meglepő békét hoznak, betekintések érkeznek, a világ frissen ragyogónak tűnik, és úgy érzed, valami csodálatosat fedeztél fel. Aztán, előbb vagy utóbb, a varázs elhalványul. A gyakorlat, amely egykor villamos volt, hétköznapivá, sőt unalmassá válik. A betekintések elmaradnak. Leülsz meditálni, és semmi sem történik, egyik nem feltűnő nap a másik után. Ez a fennsík, és ez az a pont, ahol az emberek elsöprő többsége csendben feladja, arra a következtetésre jutva, hogy elvesztette, vagy hogy soha nem is működött igazán. A fennsík megértése, és a benne való gyakorlás megtanulása talán a legfontosabb egyetlen készség mindenki számára, aki távolra akar jutni.
A korai csúcsok valóságosak, de bizonyos értelemben ajándékok is, amelyeket az ösvény ad a kezdőknek, hogy bevonzza őket. Részben az újdonságból fakadnak, abból a puszta kontrasztból, amely egy elfoglalt, vizsgálatlan élet és a csend első íze között feszül. Ahogy alkalmazkodsz, ez a kontraszt csökken, és a drámai hatások természetesen kiegyenlítődnek. Ez nem kudarc; pontosan így néz ki bármilyen mély készség elsajátítása. A zenész, aki eleinte gyorsan fejlődött, hosszú fennsíkokba ütközik, ahol a fejlődés láthatatlanná válik. Ugyanez igaz a belső életre. A fennsík nem annak jele, hogy elvesztetted az ösvényt. Annak jele, hogy megérkeztél a valódihoz, ahol a munkát már nem viszi tovább az újdonság és az izgalom, hanem valami szilárdabb kell hozzá: elköteleződés, türelem, és hit egy olyan folyamatban, amelynek gyümölcsei már nem azonnal nyilvánvalóak.
Itt van a dolog ellentmondásos magva: a fennsík nem a mély gyakorlás akadálya, hanem éppen az a hely, ahol a mélység valójában kovácsolódik. Amikor a gyakorlás izgalmas és jutalmazó, könnyű, és a könnyű gyakorlás nem épít sok jellemet. Éppen a hosszú, száraz, jutalmazatlan szakaszokban, amikor megjelensz és gyakorolsz minden azonnali megtérülés nélkül, történik a legfontosabb növekedés. Megtanulsz elköteleződésből cselekedni, nem érzésből, a gyakorlatot önmagáért értékelni, nem azért az izgalomért, amit ad, hűségesnek maradni minden hosszú vállalkozás elkerülhetetlen száraz évszakain át. Ezek a legmélyebb spirituális képességek mind, és csak akkor lehet őket felépíteni, amikor a jutalmak eltűnnek. A tanár, aki tovább gyakorol a fennsíkon át, és a tanítvány, aki feladja, nem tehetségben különböznek, hanem a hajlandóságban, hogy hűségesek maradjanak, amikor a varázs elmúlt.
Nadia első meditációs éve átformáló volt, tele békével és betekintéssel, és valamiféle hithirdetőjévé vált. Aztán jött a második év, és a varázs egyszerűen elszivárgott. Az ülései laposak és unalmasak lettek; úgy érezte, visszafelé halad, és fájdalmasan közel került ahhoz, hogy feladja a gyakorlatot, amely egykor olyan sokat jelentett neki. Egyetlen tanács mentette meg egy tapasztalt gyakorlótól: hogy a fennsík, amelytől annyira rettegett, nem kitérő az ösvényről, hanem maga az ösvény, és hogy a feladata most pusztán annyi, hogy tovább megjelenjen, anélkül hogy követelné, hogy bármi történjen. Így is tett, hűségesen ülve hónapokon át a látszólagos semmin keresztül. És lassan, a felszín alatt, ahol nem láthatta, valami csendben érlelődött. A látványos csúcsok soha nem tértek vissza teljesen, de a helyükön valami sokkal értékesebb nőtt: egy mély, stabil, megingathatatlan állhatatosság, amelyre a korai tűzijáték csak utalt. Valódi gyakorlóvá vált, és ez teljes egészében a fennsíkon történt.
A fennsíkon át gyakorolni annyit tesz, mint csendes, de mély váltást végrehajtani az ösvényhez fűződő egész viszonyodban: az élmények hajszolásától egy élet építéséig, a következő mámor kereséstől a hűséges következetességgel való megjelenésig. Számíts rá, hogy a varázs elhalványul; ennek így kell lennie. Ne mérd a gyakorlatodat azon, milyennek érzed egy adott napon, hiszen a legmélyebb fejlődés belülről gyakran láthatatlan, és csak lassan mutatkozik meg, jellemed és életed fokozatos megváltozásában. Jelenj meg újra és újra, különösen akkor, amikor a legkevésbé akarsz. Csökkentsd a tűzijátékkal kapcsolatos elvárásaidat, és emeld az elköteleződésedet, hogy egyszerűen csak ott legyél. Mert végül a spirituális élet nem egy gyűjtögetendő csúcssorozat, hanem egy hosszú, hűséges séta mindenféle terepen át, és a hosszú, lapos, nem feltűnő szakaszokon, sokkal inkább, mint a drámai magaslatokon, válsz lassan és biztosan azzá, akinek lenned kell.
A SpirAI önismereti app. Semmi itt nem jósolja meg a jövőt, és nem helyettesíti az orvosi vagy pszichológiai segítséget.
Vidd tovább, amit itt észrevettél, egy beszélgetésben. Ingyenes kezdés, hit nem szükséges.
SpirAI a Google Playen