A spirituális eszmék és gyakorlatok használatának finom és gyakori csapdája a nehéz érzelmek és a megoldatlan sebek elkerülésére, és hogyan gyakoroljunk megkerülés nélkül.
A spirituális ösvény minden buktatója közül egy olyan gyakori, olyan finom és olyan jól álcázott, hogy egy egész cikket érdemel önmagának. Ez az a hajlam, hogy spirituális eszméket és gyakorlatokat használunk, gyakran anélkül, hogy bármilyen tudatában lennénk, arra, hogy elkerüljük a szembenézést megoldatlan érzelmi sebeinkkel, fájdalmas érzéseinkkel, és az ember-lét nehéz, kusza munkájával. John Welwood pszichológus adott neki egy nevet, amely azóta széles körben elterjedt: spirituális megkerülés. Őszintén megnevezni az érettség egyik legfontosabb tette bármely valódi ösvényen, mert éppen azok az eszközök, amelyeknek szabaddá kellene tenniük minket, csendben a legkifinomultabb elkerüléssé válhatnak.
A spirituális megkerülés a bölcsesség ruháját viseli, és éppen ez teszi olyan nehezen felismerhetővé. Az, amikor a minden okkal történikkel kerülöd el egy valódi veszteség meggyászolását. Az, amikor a megbocsátok neked-hez nyúlsz, mielőtt megengedted volna magadnak, hogy átérezd a sérelem jogos haragját. Az, amikor az elszakadás derűs maszkja mögé bújsz, mert a valódi érzelmi bevonódás túl fenyegetőnek tűnik. Az, amikor azt az eszmét, hogy az ego illúzió, arra használod, hogy elkerüld egy megsebzett énérzet valódi gyógyításának nehéz munkáját. Az a végtelen pozitivitás, amely megtagadja, hogy elismerje a valódi fájdalmat, spirituális fogalmak bevetése, hogy az emberi zűrzavar fölött lebegj, ahelyett hogy átmennél rajta. Minden esetben egy valódi spirituális igazsággal élnek vissza, nem a valósággal való szembenézés szolgálatába állítva, hanem a menekülés szolgálatába.
Azért kerülünk meg, mert embernek lenni fájdalmas, és a spiritualitás, félreértve, kijáratot kínálni látszik. Szembenézni a gyászunkkal, a haragunkkal, a szégyenünkkel, a félelmünkkel és a legrégebbi sebeinkkel nehéz és ijesztő munka. Az ígéret, hogy meghaladjuk mindezt, hogy a zűrzavar fölé emelkedünk a békébe és a fénybe, óriási csábítást jelent. De a sebek, amelyekkel megtagadjuk a szembenézést, nem tűnnek el, amikor fölöttük lebegünk; egyszerűen a föld alá kerülnek, és az árnyékból irányítják az életünket, gyakran éppen azokon az embereken keresztül szivárogva ki, akik a legmegvilágosodottabbnak vallják magukat. A valódi spirituális hagyományok mindig megértették, hogy az egyetlen kiút az átmenet. Nem haladhatod meg azt, amivel előbb nem néztél szembe. A fényt, ahogyan Carl Jung pszichológus ragaszkodott hozzá, a sötétség tudatosításával találjuk meg, nem azzal, hogy elképzeljük, hogy nincs.
Egy közeli barát fájdalmas árulása után Anika belevetette magát a spirituális gyakorlatba, órákon át meditált, állandóan a megbocsátásról és az elfogadásról, az én illuzórikus természetéről beszélt. Mindenki körülötte úgy látta, hogy figyelemre méltó kecsességgel kezeli. Valójában egyszerűen elásta a sebet és a dühöt a spirituális nyelv vastag takarója alá, és hónapokkal később tartósan lehangoltnak és kimerültnek érezte magát. Egy éleslátó tanár gyengéden rámutatott, hogy a megbocsátása kihagyott egy döntő lépést: soha nem engedte meg magának, hogy valóban átérezze az elárultság haragját és gyászát. A gyógyulás csak akkor kezdődött, amikor abbahagyta, hogy a spiritualitást a seb fölött lebegésre használja, és végre megengedte magának, hogy alászálljon belé, hogy átérezze a dühöt, hogy meggyászolja a barátságot, hogy őszintén, nem spirituálisan megsérüljön. A valódi megbocsátás később jött, és valóságos volt, mert kiérdemelték, nem előadták.
A spirituális megkerülés ellenszere nem kevesebb spiritualitás, hanem egy őszintébb és földhözragadtabb fajta. Az a hajlandóság, hogy hagyod, hogy a gyakorlatod a nehéz érzéseid felé vigyen, nem pedig körülöttük. Amikor egy fájdalmas érzelem felmerül, az érett lépés nem az, hogy azonnal spirituális elfogadássá fogalmazod át, hanem először teljesen átérzed, megtiszteled, hagyod, hogy elmondja, mire van szüksége. A valódi elfogadás magában foglalja a saját haragod, gyászod és félelmed elfogadását; a valódi jelenlét azt jelenti, hogy jelen vagy a nehéz dolgoknál, nem csak a boldogaknál. Egy hasznos próba az egyszerű őszinteség: ezt a spirituális eszmét arra használom, hogy teljesebben szembenézzek az életemmel, vagy hogy elkerüljem, hogy átérezzek valamit, amit nem akarok átérezni? A legmélyebb spirituális érettség nem az emberi fájdalomtól való derűs elszakadás. Az a képesség, hogy teljesen, bátran ember légy, miközben mindezt egy tágabb tudatosságban tartod. Az ösvény soha nem az emberségedtől való menekülésre volt szánva. Annak lehető legteljesebb átölelésére.
A SpirAI önismereti app. Semmi itt nem jósolja meg a jövőt, és nem helyettesíti az orvosi vagy pszichológiai segítséget.
Vidd tovább, amit itt észrevettél, egy beszélgetésben. Ingyenes kezdés, hit nem szükséges.
SpirAI a Google Playen