Sahasrara, a legmagasabb központ, amely a jelentéssel, a transzcendenciával és az énen túli valamihez való tartozás érzésével foglalkozik.
Vannak pillanatok, amelyek egyszerűen nem férnek bele egy hétköznapba. Egyedül állva egy hatalmas csillagmező alatt, egy újszülöttet tartva, a zengő csendben ülve, miután egy mély zenedarab véget ér, néhány másodpercre úgy érzed, hogy része vagy valami sokkal nagyobbnak, mint a kicsi, aggódó, hétköznapi éned, és hogy ez egyáltalán nem ijesztő, hanem hatalmas megkönnyebbülés. Ez az érzés, az egészhez való kapcsolódás, a jelentés, amelyet nem kell létezésbe érvelni, az, amire a hetedik csakra mutat. Sahasrara, az "ezerszirmú", a fej legtetején helyezkedik el, és kevésbé hely, inkább ajtó: az a pont, ahol a személyes kinyílik az egyetemes felé.
Ez a leginkább félreérthető az összes központ közül, ezért érdemes nagyon őszintének lenni vele kapcsolatban már az elejétől. A koronacsakra nem igényel semmilyen különös vallási hitet, és egyetlen hagyományhoz sem tartozik. Az elkötelezett ateista, aki anélkül sír egy szimfóniánál, hogy tudná, miért, és a néma imában feloldódott szerzetes ugyanazt az emberi képességet érinti meg: az önmeghaladás tapasztalatát, hogy egy rövid időre kiemelkedünk az "én" és az "enyém" kis börtönéből. Nevezheted a forrását Istennek, vagy természetnek, vagy tudatnak, vagy az univerzumnak, vagy egyszerűen megnevezetlenül és megmagyarázatlanul hagyhatod. Maga a tapasztalat valós és megbízható, függetlenül attól a metafizikától, amelyet később ráakasztasz.
Minden egyes központ a korona alatt végső soron az önmagunkká válás munkájáról szól: túlélés, érzés, cselekvés, szeretet, kifejezés, megértés. A korona azokról a pillanatokról szól, amikor az én egy időre elcsendesedik, és valami nagyobb érződik a helyén. Olyan pszichológusok, mint Dacher Keltner és Jonathan Haidt (2003) írtak az áhítatról, arról a sajátos érzelemről, amelyet olyan dolgok jelenlétében érzünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy meghaladják a szokásos mentális keretünket: egy hegyvonulat, egy nagy katedrális, a mélyidő léptéke. Paul Piff és munkatársai tanulmányaiban (2015) az áhítat hajlamos volt kisebbnek éreztetni az embereket, de építő módon: kevésbé önközpontúnak, nagylelkűbbnek és a körülöttük lévő emberekhez kapcsolódóbbnak. Sokak számára az ego ezen átmeneti összezsugorodása ajtót nyit a hétköznapi emberi kedvesség felé.
Ez a korona valódi ajándéka és tényleges célja, amelyet oly gyakran félreolvasnak. Nem az, hogy segítsen megszökni a világból. Az, hogy könnyebben és kedvesebben visszahozzon a világba, mint amilyennek otthagytad, miután a csontjaidban, nem pedig a hiedelmeidben, emlékeztél arra, hogy egy kicsi és átmeneti része vagy egy hatalmas és bámulatos egésznek.
Az eltömődött korona a lapos világot termeli: a szerzés és költés kompetens élete, amelyben semmi sem jelent semmit önmagán túl, ahol az őszinte kérdésnek, hogy "mi értelme mindennek?", nincs elérhető válasza, és ami rosszabb, még csak ki sem szabad mondani hangosan. Ez egy csendes, gyakori és nagyrészt láthatatlan szenvedés, egy tevékenységgel teli és jelentőség nélküli élet. Az emberek benne gyakran nem tudják megnevezni, mi a baj, csak azt, hogy valami alapvető hiányozni látszik.
A túlműködő korona az ellenkező csapda, és nagyon is valós veszély bármely spirituális úton: az ember, akit annyira elvarázsol a transzcendencia és az egység, hogy csendben elhanyagolja a talajt a lába alatt. Magasztos fogalmakban lebeg, miközben a kapcsolatai foszladoznak, a számlái kifizetetlenek maradnak, a teste és a hétköznapi felelősségei rendezetlenné válnak. Ezt néha spirituális elkerülésnek nevezik, a magaslatok használata egy hétköznapi élet türelmes házi feladatának elkerülésére. Egy valóban nyitott korona az ellenkezőjét teszi. Nem emel ki az életedből. Visszaküld belé jelenlevőbben, elkötelezettebben, és képesebben szeretni a konkrét, nem csillogó embereket, akik valójában előtted állnak.
Egy súlyos betegség után Margit azt tapasztalta, hogy a régi ambíciói csendben és teljesen elveszítették rajta a fogásukat. Az előléptetés, a nagyobb ház, a régóta dédelgetett tervek, semmi sem érződött többé a lényegnek. Egy ideig aggódott a kiüresedés érzése miatt, és várta, hogy elmúljon. Ha egy érzés tartósan nyomaszt, érdemes szakemberrel is megbeszélni. Margit számára ez a tapasztalat egy új nyitottság kezdete lett, egy kényszerített, nemkívánatos és végül átalakító lecke a mulandóságról, amely tágra repesztette a szokásos keretét, és beengedett valami sokkal tágabbat. Nem lett vallásos, és nem csatlakozott semmihez. A saját egyszerű szavaival "kevésbé elfoglalt és sokkal inkább elámult" lett. Megtartotta a munkáját és a legtöbb rutinját, de most már mindezt sokkal könnyedebben fogta, mintha végre eszébe jutott volna, hogy soha nem ezek voltak az egésze annak, ami volt.
A koronát nem lehet erőltetni vagy megragadni, csak türelmesen meghívni. A csendben, az áhítatban és a mások felé irányuló valódi szolgálatban nyílik, minden olyan gyakorlatban, amely gyengéden meglazítja az én görcsösen szorító fogását. Ezért tölts nyugodt időt a nyitott ég alatt, ahol a dolgok léptéke elvégzi helyetted a munkát. Ülj néha csendben anélkül, hogy bármi hasznosat próbálnál kivonni belőle. Add teljes figyelmedet valami hatalmasnak, a nagy művészetnek, a mély zenének, az élő természeti világnak, vagy egyszerűen annak az egyszerű, feneketlen különösségnek, hogy egyáltalán élsz és tudatos vagy. A Sahasrara színe az ibolya vagy a tiszta fehér, és az egyetlen helyes magatartás felé nem a törekvés vagy a megragadás, hanem a nyitottság, a csendes, alázatos hajlandóság, hogy meglepjen a jelentés abban a pillanatban, amelyet ő választ az érkezésre.
A SpirAI önismereti app. Semmi itt nem jósolja meg a jövőt, és nem helyettesíti az orvosi vagy pszichológiai segítséget.
Vidd tovább, amit itt észrevettél, egy beszélgetésben. Ingyenes kezdés, hit nem szükséges.
SpirAI a Google Playen