A felemelkedő kutatás az áhítatról, a spirituális tapasztalat szívében álló érzelemről, és miért lehet az egyik legjótékonyabb érzés, amelyet művelhetünk.
Állj egy hatalmas kanyon peremén, vagy egy csillagokkal sűrűn telt ég alatt messze minden várostól, vagy egy zenemű, egy katedrális vagy egy újszülött jelenlétében, és érzel valamit, amit nehéz megnevezni, de összetéveszthetetlen, amikor eljön: egy csendes tágulás, a kicsiség érzése, amely valahogy megkönnyebbülés, nem fenyegetés, az az érzés, hogy valami nálad sokkal nagyobb jelenlétében vagy. Ez az érzés az áhítat, és egészen a közelmúltig a tudománynak szinte semmi mondanivalója nem volt róla. Az elmúlt két évtizedben egy növekvő kutatási anyag kezdte komolyan venni az áhítatot, és amit talál, az arra utal, hogy ez a legspirituálisabb érzelem egyúttal az egyik legcsendesebben erőteljes eszköz lehet, amelyünk van a jó élethez.
Dacher Keltner és Jonathan Haidt pszichológusok egy nagy hatású meghatározást kínáltak: az áhítat az az érzelem, amelyet valami hatalmas jelenlétében érzünk, ami meghaladja a világról alkotott jelenlegi megértésünket. Két kulcsfontosságú összetevője van. Az első a hatalmasság, egy találkozás valamivel, ami nálunk sokkal nagyobb, legyen az fizikailag hatalmas, mint egy hegylánc, vagy fogalmilag hatalmas, mint egy mély gondolat vagy egy nagy erkölcsi szépség tette. A második az alkalmazkodás szükséglete, az az érzés, hogy ez a hatalmasság nem fér bele a meglévő mentális kereteinkbe, és így kitágítja őket. Az áhítat bizonyos értelemben annak az érzése, hogy a mentális térképünket újrarajzolják, hogy helyet adjon valami nagyobbnak. A vallási és spirituális tapasztalat szívében ül minden kultúrában, de elérhető egy erdőben, egy laboratóriumban vagy egy hangversenyteremben is.
A kutatás még korai szakaszban jár, de néhány eredménye figyelemre méltó. Paul Piff és munkatársai (2015) vizsgálataiban az áhítat hajlamos volt előidézni azt, amit a kutatók kicsi énnek neveznek, a szokásos énközpontúságunk és önfontosságunk finom csökkenését. És ez az elmozdulás úgy tűnik, abban is megmutatkozik, ahogyan az emberek utána viselkednek. Ezekben a vizsgálatokban azok az emberek, akiknél áhítatot váltottak ki, akár tornyosuló fák között állva, akár természeti csodák felvételeit nézve, utána nagylelkűbben viselkedtek, és nagyobb kapcsolódásról számoltak be másokkal. Melanie Rudd, Kathleen Vohs és Jennifer Aaker (2012) kísérleteiben úgy tűnt, hogy az áhítat kitágítja az emberek időérzékét, így kevésbé érezték magukat hajszoltnak. Sokan úgy élik meg, hogy az áhítat segít kiszabadulni a feszültségből és a rohanásból. És sokaknál eltereli a figyelmet az ego kicsinyes, kapaszkodó gondjairól a tágabb világ és a benne lévő emberek felé. Röviden, sokan úgy tapasztalják, hogy az áhítat, bármilyen röviden is, kedvesebbé, nyugodtabbá és kapcsolódóbbá teszi őket, éppen azokká a tulajdonságokká, amelyeket minden bölcsességhagyomány művelni próbált.
Az egyik leggyakorlatiasabb felfedezés az, hogy az áhítat nem igényel nagyszabású expedíciót egy távoli természeti csodához. A kutatók azt találták, hogy a hétköznapi áhítat, az a fajta, amely a megszokott életben elérhető, egyszerre gyakori és jótékony. Egy olyan egyszerű gyakorlat, mint az áhítatséta, amelynek során azzal a szándékkal sétálsz, hogy a körülötted lévő hatalmas, gyönyörű vagy meglepő dolgokra figyelj, idősebb felnőttek tanulmányaiban kimutatottan idővel növeli a pozitív érzelmet és a proszociális érzést. Az éjszakai égbolt, egy zenemű, egyetlen levél bonyolultsága, a történelem léptéke, egy idegen kedvessége, mind kapuk az áhítathoz, ha elég lassítunk ahhoz, hogy átsétáljunk rajtuk. Körül vagyunk véve a hatalmassal és a csodálatossal; egyszerűen csak arra edzettük magunkat, hogy ne nézzünk oda.
Egy stresszes, képernyőhöz kötött élettől elcsigázva, Lenának egy barát azt tanácsolta, hogy próbáljon ki egy egyszerű kísérletet: naponta egyszer találjon egy dolgot, amely valóban méltó a csodálatra, és néhány percig adja neki a teljes figyelmét. Eleinte erőltetettnek érződött. De kitartott, elidőzve az esti ég színén, egy pókháló architektúráján, egy zene megindító részletén, saját létezésének puszta valószínűtlenségén. Lassan valami eltolódott. Énközpontú aggodalmának állandó, alacsony zúgása csendesebbé vált. Úgy érezte, saját beszámolója szerint, kevésbé egy kicsi, fenyegető világ szorongó középpontjának, és inkább egy hatalmas és lenyűgöző világ hálás részének. Körülményeiben semmi sem változott. A körülötte lévő hatalmassághoz fűződő viszonya változott meg.
Az áhítat nem ritka ajándék, amely hegytetőknek és katedrálisoknak van fenntartva, hanem olyan élmény, amely bárki számára elérhető, aki hajlandó keresni. Szándékosan művelheted: tölts időt a természetben, keress nagy művészetet és zenét, szemléld a kozmosz léptékét vagy a nagyon kicsi bonyolultságát, engedd meg magadnak, hogy meghasson az erkölcsi szépség és az emberi jóság. Sokan úgy találják, hogy az ilyen pillanatok elcsendesítik a kapaszkodó ént, és tágítják a szívet. Egy kultúrában, amely kicsi képernyőkre és még kisebb aggodalmakra csapdázva tartja a figyelmünket, a csoda szándékos művelése az egyik legtáplálóbb és legcsendesebben spirituális dolog lehet, amit tehetünk.
A SpirAI önismereti app. Semmi itt nem jósolja meg a jövőt, és nem helyettesíti az orvosi vagy pszichológiai segítséget.
Vidd tovább, amit itt észrevettél, egy beszélgetésben. Ingyenes kezdés, hit nem szükséges.
SpirAI a Google Playen